Puskás
Ferenc a futballpályán művész volt, tudása egyszemélyes országimázzsá
tette. Világbajnok nem lehetett, de szinte mindent elért, amit futballista
elérhet. A legnagyobbak egyikeként tisztelték egész életében. A Bp. Honvéd
és a Real Madrid egykori világklasszisa hiába lett állampolgárságában
spanyol, a magyarokat akkor sem tagadta meg, amikor itthon kiírták a
jegyzőkönyvekből és mocskolták. A világ egyik legzseniálisabb
futballistája, a múlt évszázad legismertebb magyarja 79 évesen távozott.
Hetvenkilenc éves korában, hosszú, súlyos betegség után elhunyt Puskás
Ferenc.
Meghalt a világ leghíresebb, legismertebb magyarja, meghalt a világ egyik
legjobb futballistája, a Nemzet Sportolója.
Ma már igen nehéz érzékeltetni, milyen lehetett fénykorában, kihez lehetne
hasonlítani, de a jelenlegiek közül a francia Zinedine Zidane-t vagy a
brazil Ronaldinhót lehetne példaként említeni. Igaz mindkettő világbajnok,
Puskás viszont elveszítette a vb-döntőt. 1954-ben, Bernben ugyan két gólt
is lőtt a döntőben a németeknek, de második, teljesen szabályos gólját,
amivel a magyar válogatott megnyerhette volna döntőt, a játékvezető
érvénytelenítette.
Kétszer
volt spanyol gólkirály, pályafutása alatt összesen legalább ezer gólt
szerzett, magyar válogatottbeli rekordja pillanatnyilag is világcsúcs.
Nyolcvanöt meccsen nyolcvannégyszer talált a kapuba.
Puskás itthon tizenhárom évig a Kispestben játszott, hat évig szolgálta a
Real Madridot, ráadásként harmincegy évesen, jelentős súlyfelesleggel,
kétéves eltiltás után játszhatott újra. Akaraterejére jellemző, meg sem
fordult a fejében a feladás gondolata, a játékostársai is elismerték
tudását, a tízes mezt adták neki. Amikor a portugál Figo 2000-ben a
királyi gárdához került, csak annyit mondott neki az elnök, úgy viselje
ezt a mezt, hogy előtte Puskásé volt.
Puskás a Real mezében négy gólt lőtt a '60-as BEK-döntőn, azóta sem
sikerült ez a bravúr senkinek, és valószínűleg jó ideig nem is ostromolja
senki ezt a csúcsot.
A tiranai
rendőr, a sevillai reptéri ügyintéző, a guadeloupe-i idegenvezető, az
athéni taxis, az angliai kocsmáros Magyarországot Puskással azonosította.
"Puszkasz"
volt az egyszemélyes országimázs, beszélő név, az ország és az
egyetemes labdarúgás emblematikus alakja. Az egyik orosz lap
főszerkesztője csak ennyit mondott róla: "ha nincs Puskás, akkor
nincs magyar labdarúgás, akkor szovjet sincs, és akkor az egész
emberiség szegényebb lenne."
Akik legalább egyszer látták futballozni, soha nem felejtik a
cseleit, a lövéseit. Akik nem látták focizni, azok is esküsznek rá,
ő volt az egyik legnagyobb.
A kommunista rendszer miatt csak éppen itthon nem lehetett a
legnagyobb, mert a disszidálása után évekig még a nevét sem lehetett
leírni, sőt megpróbálták befeketíteni. Túlzott anyagiasságáról
cikkeztek itthon (az emlékezetes "kis pénz, kis foci, nagy pénz,
nagy foci" mondatot idézték mindig), az Aranylabda-szavazáson a
magyar újságíró nem adhatta rá a voksát, ennek ellenére lett második
1960-ban. A Real Madrid Vasas elleni vendégjátéka idején a spanyol
csapat összeállítása tízfős volt, Puskás hiába játszott, a
tudósításokban nem jelenhetett meg a neve. Első hazatérésekor,
huszonöt év távollét után, '81-ben, részleges rehabilitációjakor is
inkább vádolták, mint üdvözölték. A kor sztárriportere is olyan
tévéinterjút készített vele, amelyiket szándékosan úgy vágták meg,
hogy kedvezőtlen képet alakítsanak ki róla.
Emlékek
Egyszer
utazhattam vele. 1999-ben rendezték meg az Évszázad sportolói
gálát, és a száz meghívott között három magyar volt. Egerszegi
Krisztina, Papp László és Puskás Ferenc. Vonattal mentünk
Bécsbe, a Puskás életéről könyvet író Szöllősi György
társaságában.
Öcsi bácsival akkor már nem nagyon lehetett beszélgetni,
agyműködési zavarai érezhetők voltak, összefüggéstelen
mondatait nehezen lehetett követni. Nem is nagyon mertünk
volna beszédbe elegyedni vele, mert huszonkét éves, pályakezdő
újoncok voltunk.
Kicsit örültünk, hogy mellette ülhetünk, hogy pár szót
válthattunk vele ételről, italról. Azt gondoltuk, nem figyel
ránk, aztán megdöbbentünk, mégis mennyire.
A bécsi pályaudvaron Puskást limuzin várta, bennünket senki,
de addig nem ment sehová, amíg értünk nem küldtek egy autót.
"Amíg a két gyerekért nem jön egy kocsi, nem mozdulok" –
jelentette ki.
Megható volt, hogy törődött velünk, ismeretlenül is
gondoskodott rólunk, az autó megjött, a szállodában újra
találkoztunk, ő csak mosolygott, megveregette a vállunkat.
Aztán jött di Stefano, Zoff, Eusebio, Mark Spitz, Carl Lewis,
Muhammad Ali, Pelé, hogy megszorítsák a kezét és mindannyian
váltsanak néhány szót vele.
Puskást
ugyanakkor annyira megbecsülték Madridban, hogy '66-os búcsúmeccsének
teljes bevételét megtarthatta, Bernabéu elnök neki adta.
Ötven éve egyszer már eltemették. Az '56-os forradalom után, október végén
az Interpress hírügynökség kiadta a hírt, a világlapok pedig átvették,
hogy a harcokban az olimpiai bajnok és a világbajnoki ezüstérmes csapat
kapitányát megölték. Rá is igaz volt a mondás, a halálhírét keltették,
sokáig élt.
A spanyol
csatártársnál, Alfredo di Stefanónál érzékletesebben talán nem is lehetett
volna kifejezni, milyen ember volt. "Játékosként és emberként is tízes."
Ha valaki, akkor ő igazán ismerhette, hiszen Spanyolországban ő lett a
legjobb barátja, ő segítette a nyelvtanulásban is, hosszú betegeskedése
alatt is többször meglátogatta Budán. És ő árulta el azt is, hogy a
disszidens magyarok legnagyobb jótevője, védőszentje volt. "Minden
magyarnak segített, olyan volt, mint egy nagykövetség. A pénzét rájuk
költötte."
Öt
nyelven beszélt; nem az a műveletlen, pénzszóró sztárfutballista volt,
aminek sokszor megpróbálták beállítani. Igazán nagy vagyonra sohasem tett
szert, spanyolországi üzleti vállalkozásai nem sikerültek. (Kolbászgyárat
nyitott, például.)
Játékospályafutása után edzőként is sikeres tudott lenni. Hitvallása volt,
hogy a labda nem izzad, nem fárad.
Az akkor még sehol sem jegyzett Panathinaikoszt 1971-ben BEK-döntőig
vezette, Dél-Amerikában is megfordult, a magyar futballon viszont már ő
sem tudott segíteni, négy meccsen egy győzelem került a neve mellé
szövetségi kapitányként.
Puskást a kilencvenes évek végén támadta meg a szörnyű Alzheimer-kór.
Ránézésre nem öregedett, a hátrasimított haja, hamiskásan kedves
tekintete, magabiztos testtartása sokáig azt sugallta, ha beteg is, sokáig
élhet.
